Hegyi Tájakon

Résztvevők: Alpár és én

Hely: Tátra, Omladékvölgy

Útvonalak: Omladékvölgyi Torony - III/6-. (egyetlen helyen 6-, a tobbi 3, 4-es) Nincsen kiépitve és leiráspkat sem találtunk róla.

Décsi csúcs DK-i pillére - IV/6 (kitartóan 5+, egy kb 6-7 m-es szakaszon 6-os) Nincsen szegezve.

Tavaly már voltunk a Tátrában és nagyon tetszett. Sokszor gondoltam vissza arra a túrára és tervezgettem, hogy idén is ki szeretnék menni. Nagyon szép élmény volt a múlt évi túra, de leginkább két dolog jut eszembe róla: az eszeveszett rohanás és a nagy köd. Az idén minden sokkal jobban alakult.

- Na, hogy csináljuk, te csákó?

- Nem tudom, láttad, hogy Csákiék már voltak?

Barátainknak, akik jó Tátra ismerők, úgy alakult az idén, hogy hamarabb kimentek a hegyekbe, így nekünk saját szakállra kellett boldogulni.

- Valamelyik hétvégén ki kéne menjünk mi is, még októberben, hátha kapunk egy kis jó indián nyarat.

- Kellene,….. Na, hallod, visszahívlak később.

- Ok, még beszélünk.

Ügyes-bajos dolgaink között akadt idő arra is, hogy megszervezzük es megtervezzük az idei kiutazást. Barátaink nem hagytak cserben, minden hasznos információt es tudnivalót közöltek velünk. Alpár nagyon aprólékosan kifagatta Csáki barátunkat, aki végtelen türelemről és jóindulatról tanuskodva mindenben segített. Eközben én az időjáráást böngésztem, nagyon odafigyeltem, biztosra akartam menni. Aztán közbejött valami:

- Halló, halló… te csákó, megint nem hallak rendesen… Na, figyelj, az a helyzet, hogy ezen a hétvégén nem tudok kimenni, mert nagyon sok a munka és nem jöhetek el a cégtől.

- Jól van ember, de mikor megyünk akkor??

- Jövő hétvégén remélem mehetünk.

- Te csákó, de én jövőhéten megyek Bécsbe…….

- Es mikor jössz vissza??

- Csütörtök-pénteken…?!

- Na, hát és az nem jó? Elmegyünk péntek este.

- Jó, ok, ha jó lesz az idő… Na, még beszélünk később.

Később már nem nagyon beszéltünk. Teltek múltak a munkanapok, közben figyeltem az időjárást és úgy láttam, hogy október 19, 20, 21-én (vasárnap, hétfő, kedd) szép idő lesz. Végül Alpár hazaérkezett csütörtök délben és kis vacilálás után úgy döntöttünk, hogy szombaton délben indulunk. Fő célunk az volt, hogy: nyugodtan, szépen, élvezettel. Így aztán szombaton délután 6 órakor el is indultunk gyönyörű időben. Nem siettünk, beszélgettünk, falatoztunk es bámultuk a tájat amíg be nem sötétedett. Utána már csak a kilométerórát figyeltük, hogy mennyi van még hátra. Hosszúnak tűnt az út, nagyon hosszúnak, pedig ennél sokkal hosszabb utakon is jártunk már.

Gyakran megyünk hosszú útra, a munkám is megköveteli, Alpár is többször utazott ki külföldre munka ügyben az utóbbi időben, és ha nagyobb hegyekbe akarunk menni, akkor Kolozsvártól messze kell utazzunk. Hozzá vagyunk szokva, de sötétben nekem mindig más a világ, kicsit félelmetesebbnek, bizonytalanabbnak, kiszámíthatatlannak érzem. Utazásaim során ismerkedtem meg ezzel az érzéssel, ami főleg akkor zavar, ha új helyekre érkezem. Nem látom, hogy mi van körülöttem, csak találgatok, majd elképzelem. Reggel aztán következik a meglepetés, ami lehet kellemes vagy kellemetlen.

Egyszer például a torockói hegyekben éjjelbe nyúló túrán voltam, és nagy sötétben húztuk fel a sátrat. Természetesen lámpa volt nálunk, de az csak a közvetlen környezetünket világítja meg, segít abban, hogy ne bukjunk orra. Álmosan befeküdtunk a sátorba és rövid idő alatt el is aludtunk. Éjjel megeredt az eső, es mi arra ébredtünk, hogy úszik minden, a sátor, a sátorban a dolgaink es velük együtt mi is. Szórakoztunk a helyzeten és már gyanítottuk, hogy mi is történt. Reggel aztán amikor kiléptem a sátorból bokáig sülyedtem a mocsaras, lágy talajba, amit az eső olyan jól feláztatott. Hogy miért húztuk abba a kis katlanba a sátrunkat akkor? Mert megfelelő sátorhelynek tűnt a sötétben. Ez egy kellemetlenebb reggeli meglepetés volt. De kellemesben is volt részem bőven, mint például akkor is, amikor barátaimmal éjjel érkeztünk a francia Alpokba és Chamonix határában hálózsákba bújtunk pihenni. Reggel a hatalmas hegyek között ébredtünk, melyek havas csúcsa szikrázott a napfényben. éjjel, amikor nyugovóra tértünk csak néhány fát láttunk abból az egész gyönyörű tájból.

Gond nélkül haladtunk, az utat már ismertük, mert jártunk arra. A reggel régen eltelt már es egyre gyakrabban gondoltam a töltött paprikára amit a kedvesem csomagolt es ott lapult a csomagtartó mélyén. Kezdtem pedzeni a témát Alpárnak, ő sem idegenkedett egy kajaszünet otletétől. Meg is álltunk egy parkolóban, körülbelül félúton járhattunk akkor.

- Csomagolt anyám néhány fasírtot savanyú uborkával. Gyere együk azt. A töltött paprikával csak húznánk az időt, azt melegíteni kell, meg minden.

- Oké, én benne vagyok.

- Te, nem hiszem el, csak ennyi kajám van?! Mikor anyám csomagolta a jó kajákat szóltam neki, hogy csak mértékkel és szépen kivettem egy csomó jó kaját. Most meg úgy látom, hogy alig van ételem!

- Te mindig így csinálsz, mikor jól vagy lakva nem csomagolsz semmi kaját; a Weisshornra is feljöttel egy kis darab görbe kolbásszal és egy késhegynyi penészes sajttal.

Alpár ízleteset káromkodott es belátta, hogy tényleg így van, aztán megbeszéltük, hogy én is hajlamos vagyok erre. Nagyon szeretünk enni es egyedüli pillanat amikor felébred bennünk a lelkiismeret, hogy talán túl nehéz lesz a zsák ha sok ennivalót csomagolunk, az a jóllakottság pillanata. Teli hassal könnyű arra gondolni, hogy nem teszek majd sok elemózsiát, mert nehéz lesz a zsákom, és különben is, nem baj ha fogyok egy kicsit a túrán, amúgy sem vagyok az a karcsú fajta hegymászó. Amikor éhes hassal tudatosúl bennem, hogy kevés a kaja, akkor egészen más véleményen szoktam lenni.

A fasírt nagyon finom volt, ígyhát el is fogyott, mi pedig folytattuk utunkat. 300 km választott még el éjszakai szállásunktól, ahova 1 óra felé meg is érkeztünk. A kis hegyivasút állomásának ajtó nélküli épületében már meghúzta magát két hegymászó. Rövid tanakodás után mi is beosontunk és begyújtottuk kis gázfőzőnket, hogy megmelegítsuk a várva-várt töltöttpaprikát. Kitűnő élmény a hegyekben házi készítésű kaját enni!

Reggel ragyogóan sütött a nap, mi pedig elindultunk hatalmas zsákjainkkal az omladékvölgyi Jeges tó irányába. Későn indultunk, lassan, komótosan haladtunk. Újabban úgy érzem, élvezni akarom a túrázást, a hegymászást. Nem akarok rohanni többet. Sok éven keresztül úgy vágtattunk át gyönyörű tájakon, hogy számba sem vettük azokat. Észrevettem, hogy bámulok és csodálattal töltenek el olyan tájak, ameleyeket már számtalanszor láttam. Azért, mert soha nem szakítottam egy kis időt arra, hogy szétnézzek. A csúcsmászás láza lekötötte minden figyelmemet. Úgy érzem elmúltak már azok az idők. Tudom és tisztában vagyok vele, hogy bizonyos helyzetekben nem lehet lazítani és sietni kell annak érdekében, hogy az ember elérje a csúcsot és épségben le is jöjjön onnan, de azt is tudom és bízom benne, hogy a kettő között meg lehet találni az arany középutat.

Kis idő után letértünk a kijelölt túrista ösvényről és egy “nemhivatalos” csapáson folytattuk utunkat. Lassan-lassan kitárult előttünk az Omladék völgy, mely lélegzetelállítóan szép volt. A fenyők, a hatalmas sziklagerincek és a csörgedező patak, mind-mind olyan szépek voltak azon a csípős októberi reggelen. Lassan a fák, a zöld táj elfogytak és nem maradt más csak a hatalmas cirkuszvölgy tele omladékkal, csenddel és friss hegyilevegővel. Egy aprócska alakot vettünk észre az egyik kő mellett, amint tett-vett szorgalmasan.

- Menjünk oda hozzá? – kérdi Alpár.

- Menjünk kérdezzük meg hol a tó.

- Sorry, do you know where Ladove Pleso is? – Elegyedik szóba Alpár a kistermetű túrázóval.

- Yes, 5 minutes over those rocks.

- OK, sorry, do you have some extra food?

Nem bírtam visszatartani a kacagást és elfordultam mintha a tájat bámulnám. A kis lengyel habozott először, meglepte a direkt kérdés, majd összeszedte gondolatait és lelkesen Alpár kezébe nyomott egy sárga májpástétomos konzervet és valami kenyeret. Percekig beszálgettünk még a kedves kis emberkével akitől megtudtuk, hogy talált boklászás közben egy kitűnő bivakhelyet a közelben. Elindultam, hogy megkeressem és rövid időn belül meg is találtam. Egy hatalmas kő alatt szépen ki volt alakítva az alvóhely. Sok fáradságos munka eredménye egy ilyen hely kialakítása. Elköszöntünk a kis lengyeltől és beköltöztünk a kő alá. Behordtuk cuccainkat, jöttünk ki, mentünk be, ami a szűk bejáraton keresztül nagyon kényelmetlennek tűnt egy magamfajta fasírtzabáló embernek.

Aznap még nem ettünk semmit, így gyorsan bekaptunk valamit és elhatároztuk, hogy megmásszuk a hátunknál emelkedő Omladékvölgy-i Tornyot. Délután fele járt az idő, a nap még erősen sütött. Kinéztünk egy mászható vonalat és nekivágtunk. Alpár haladt előre, kereste az utat a füvek által tarkított amúgy sima kezdeti táblán, én pedig dideregtem, mert az árnyékban biza hideg volt már akkor. Vidámak voltunk, jól éreztük magunkat, kissé tele volt a hasam, mert én nem ismerem a csak „harapok valamit” fogalmat és túl sokat ettem. Amikor a falon kapaszkodtam felfele akkor már mit sem törődtem a teli hasammal, koncentráltam és élveztem a bakancsos sziklamászás élményeit. Az út nem volt kiszegezve, mindent nekünk kellett biztosítani,kiépíteni, de nem tűnt nehéznek - II/III-as -, kivéve egy 5-6 m-es szakaszt, ami biza nyaldosta az V+/-VI-os lépést: egy áthajló, nedves sziklalépcső, melyet csak többszöri nekifutás után tudtunk átmászni, miután Alpár egy szeget is ügyesen beütött. Ezután a szakasz után én másztam előre és hamarosan kiértem a gerincre ahol rájöttem, hogy aznap nem fogunk felmászni az Omladékvölgy-i Toronyra. Túl késő volt már és sötétedett, kellett keressünk egy helyet, ahol leereszkedhettünk. Alpár tanácsára nem az általam választott helyen kezdtük a leereszkedést…….még szerencsére! Kicsit tovább másztunk a gerincén, és egy nagy, havas kuloár tetején, már sötétben, befűztük kötélünket az első ereszkedéshez. 4 kötélhosszt ereszkedtünk a fejlámpánk fényében, és megkönnyebülve értünk vissza az omladékvölgyi kőrengetegbe, ahol talán aznapi legnehezebb feladatunk várt ránk: megkeresni „a követ” a kövek között.

Könyebben ment, mint ahogy gondoltam. Örs barátom mindig mondogatta, hogy mennyire számít egy jó fejlámpa. Én kishitűen bólogattam, de most biza nagyon segített, azt hiszem 20-30 perc keresgélés után meg is talátuk kövünket. Természetesen a szép kerek Hold is közrejátszott sikerünkben, hiszen az ég olyan tiszta volt, mint a patyolat. Visszatértünk odúnkba és elégedetten csillogó szemekkel álltunk neki elkészíteni várva-várt paszulyfőzelékünket. Néhány éve a paszuly elmaradhatatlan az étrendünkből. Személyesen kimondottan várom a pillanatot amikor nekifighatok a főzelék elkészítésének. Apróra vágott szalonnát pirítunk meg, melynek zsírjában egy kis hagymát, paprikát majd vegul fokhagymat párolunk. Első napokban, amikor még van kaja bőven, egy kis kolbászt is pirítunk, majd nyakon öntjük a konzervből származó paszullyal es rotyogni hagyjuk. Isteni kaja ez, főleg ha gazdag az lleskamra, ls előtte legurít az ember egy korty házi szilvapálinkát. Mindig szomorúak vagyunk amikor az utolsó falatot is lenyeljük. Az ilyen vacsorát, egy hosszú túra alkalmával, többször is meg szoktuk ismételni.

A jó vacsora után hamarosan bebújtunk hálózsákjainkba, hiszen fáradtak voltunk, és a meleg sem volt olyan nagy, hogy csak úgy egy kő alatt heverészve ne fázzunk.

- Te Alpár, mit szólsz? Holnap korán kéne induljunk.

- Hhrrrrrrrrrrrrr-Hrrrrrrrrr – horkolt Alpár jóízűen kérdésemre.

Én nem tudom, egyes emberek olyan hamar elalszanak, és kényelmetlen helyen is olyan jó mélyen és édesen tudnak aludni. Mindig irigyeltem őket, hiszen én nagyon éberen alszom, még ha fáradt vagyok is lassan, nehezen alszom el. Hol itt nyom, hol ott nyom, forgolódok egész éjjel. Mostanában mintha kezdenék hozzászokni, de azért van meg mit tanuljak.

- Héééééééé-héééééééé, tűnés el! Mars ki! A rohadék!!!!

- Mi van?!

- Valami állat elvitte a szemetünket!

- Milyen állat, milyen szemetünket?!- kérdeztem nagy álmosan.

Mint késobb kiderült, egy róka merészkedett be odúnkba, es míg aludtunk jól megdézsmálta ételünket. Nem a szemetet vitte el, hanem Alpár összes kenyerét zabálta meg a ravasz kis állat. Reggel mit sem búsultunk ezen, inkább nevettünk, szórakoztunk a helyzeten. Időnk sem volt sokat elmélkedni hiszen a Nap nagyon szépen sütött, mi pedig későn keltünk. Csipkedtük magunkat, gyorsan ettünk, csomagoltunk, de már tudtuk, hogy ellőttük a korai indulást és ezzel kockáztatjuk túránkat. Fáradtan indultunk otthonról és annak ellenére, hogy nagyot akartunk mászni, mégis úgy döntöttünk, nem sietünk, inkább élvezünk minden kis mozdulatot. Szerencsénkre az idő ezt meg is engedte nekünk.

Hétfő volt, és minden olyan gyönyörűen szép és csendes! Egyedül voltunk az egész hatalmas völgyben. Vasárnap mindenki hazautazott mi pedig élvezhettük a csendet, a magányt. Lassan, teli hassal a reggeli után, haladtunk fölfele a végtelen kőrengetegben. Jó másfél óra is eltelt mire elértük a beszállást, a Décsi csúcs DK-i pillérét. Nyugodt voltam, nem izgultam, igaz kicsit késő volt, de az idő szép volt és az út IV-es nehézségű, 5 kötélhossz. Másztunk mi már ennél nehezebbet is, mostohább körülmények között. Alpár magára agatta a cuccokat, a sok csörömpöt, kezet ráztunk és elindult előre az első kötélhosszban. Én biztosítottam, közben csodáltam a tájat és arra gondoltam, hogy nem is olyan rossz nap a hétfői. A radióban mindig panaszkodnak az emberek, hogy milyen szörnyű a hétfő és milyen csodaszép a péntek. Lehet benne valami igaz, de ez a hétfő gyönyörű volt! A tájat csodálva ábrandoztam, amikor messziről hallatszó káromkodás fűszerezte meg a csendet. Alpár küzdött a sziklával. Már jó 40 perce mászta az első kötélhosszt. Vakargattam a fejemet és arra gondoltam, hogy rég nem láttam már Alpár barátomat egy IV-es nehézségű útban ilyen komolyan dolgozni. Lehet nehezen találja az utat, lehet van egy két nehéz lépés, kezdtem töprengeni magamban. Aztán szólt az „Attila” fentről és rándult a kötél háromszor, indulhattam én is. Nagy hátizsákommal nekiveselkedte. Hát… nem volt könnyű, de a kiválóan tapadó gránit és a szebbnél–szebb kunsztok nagy örömöt okoztak. A standban szétosztottuk zsákom tartalmát Alpárral, mert nem bírtam a terhemet és nem is fértem be a repedésekbe. Fejvakargatva gondolkodtam, hogy biza ez a kötélhossz a IV-es fokozat egy nehezebb változata lehet, es ha így haladunk megeshet, hogy belekóstolunk az éjszakai mászás örömeibe. Amint telt-múlt az idő egyre biztosabbak voltunk ebben, de egyikünk sem merte kimondani, és természetesen az utat nem ismerve, de bízva a kalauzban (IV-s nehézségű út) reménykedtünk abban, hogy csak véletlenszerűek lesznek a nehéz lépések. Azonban nem így történt. Minden kötélhossz egyformán nehéz volt, majd a negyedikben összesedett minden: egy hatalmas diédererrel kellett megbirkózni, ami legalább V+ -os nehézségűnek bizonyult, kitett volt, omlott és biztosítani is nehezen lehetett benne. Hátizsakommal nem tudtam bebújni a diéderbe , többször is nekifutottam, de mindig hasztalanul.

- Nem megy, mit csináljak?? –ordítoztam Alpárnak.

- Szorítsd be az öklödet a repedésbe, nincsen más fogás!-jött a válasz.

- Nem fér be, és lépésem sincsen, teljesen sima a fal!

- Vedd le az órádat es úgy próbáljad!!!

Így már sikerrel jártam, felcsimpaszkodtam az ökölbeszorításos fogásból, és nem jött hogy elhiggyem, amikor felegyenesedtem a sima tapadós grániton, és tovább sem találtam fogást. Itt már azonban nem volt merőleges a fal és rá tudtam állni lábaimra. Ez igen IV-es mászás, gondoltam magamban. Nem is lett volna ezzel semmi gond, mert gyönyörű szép mászás volt végig, csak……. Lassan, de biztosan sötétedett.

Felértem én is, kimásztam a gerincre. Már nem is váltottunk szót, csak rohantunk tovább, a csúcson néhány perc erejéig megálltunk, de fotót nem készítettünk. Gyorsan beszereltük első ereszkedő standunkat és húztunk lefele. Amint Alpárra vártam vettem észre, hogy a szemközti csúcson két apró emberke mozog. A Ganek csúcsán két hegymászó igyekezett alászállni az éjszakába. Mégsem voltunk egyedül az Omladékvölgyben…

Ereszkedtünk lefele, reménykedtünk minél lejjebb érni, de lassan leszállt az este. Csendes, tiszta, meleg idő volt. A sötétben azonban nagyon nehezen talaáltunk ereszkedéshez megfelelő pontokat. Lassan haladtunk lefele és az ötödik ereszkedés után Alpár már jó néhány perce lógott a kötél végén, de nem talált egy biztonságos standhelyet. Én fent kuksoltam, és közben már egy éjszakázásra alkalmas hely után kutattam. Arra gondoltam, hogy világosban biztosan találunk egy megoldást a lejutásra. Tudtam, hogy a hátizsákban van némi meleg ruhánk és az idő sem rossz, kibirtuk volna reggelig különösebb fagyoskodás nélkül. Aztán felcsendült a mélyből a kalapács hangja. Alpár beütött egy szeget és jelzett, hogy ereszkedhetek én is. Csatlakoztam hozzá, majd együtt kerestük tovább a második biztos pontot, hogy bekössük kötelünket az utolsó ereszkedéshez. Matattunk lámpáink fényénél, de sajnos egy idő után rájöttünk, hogy vagy ereszkedünk abból az egy szegből, vagy pedig megvárjuk a reggelt. Az előbbi megoldást választottuk. A szeg kitartott, és szerencsésen elértük a fal alatti havas lejtőt, amin mászócipőben harántoltunk keresztül, ízes káromkodások közepette. Boldogok voltunk, hogy szépet másztunk, élveztük, hogy nehéz volt, de meg tudtuk csinálni. Látszólag nem is zavart, hogy a kőtengerben megint meg kellett keressük „kövünket” a nagy sötét völgyben. Ellazulva beszélgettünk, meghánytuk-vetettük a dolgokat, kinek milyennek tűnt a mászás, mit csináltunk jól és mit rosszul, majd lassan, nyugodtan elindultunk lefele hogy megkeressük alvóhelyünket. Kőről-kőre lépkedve haladtunk igyekezve minél jobban betájolni a körülöttünk lévő dolgokat. Sokszor túráztam már sötétben, de még soha nem volt olyan, hogy ne legyen ösvény, vagy legalább nyom. Most nem volt semmi ehhez hasonló, de volt holdvilág és csendes szép idő. Belenyugodtam, hogy ez egy nyugodt túra, és ha az ember lazán áll hozzá a dolgokhoz, akkor a következményeket is ugyanolyan lazán kell elfogadnia. Sokszor bennem volt, hogy Istenem, nem találunk megfelelő ereszkedő standot, vagy a nagy sötétben belesétálunk valami szakadékba, de mindig sikerült nyugodt maradnom és így minden tökéletesen alakult. Esti kalandunk nem volt más, mint egy jó éjszakai túra, és őszinten mondom, meg azt sem bánom, hogy másfél órát bolyongtunk a völgyben „kövünket” keresve.

A paszulyfőzelék megint istenire sikeredett, es az utolsó korty pálinka megjobban meghozta az étvágyunkat hozzá. Nagyon rövid idő alatt megettük, és mivel más kajánk nem volt, lefeküdtünk hát boldogan és büszkén a napi szép mászásra gondolva. A róka aznap éjjel nem jött többet, én pedig bizonyítva azt, hogy lassan megszokom a gyűrődést és a kényelmetlen alvóhelyeket, úgy aludtam reggelig, mint a bunda.

Kedden ismét gyönyörű időre ébredtünk. Egy szerény reggeli után órákig bámultuk még a tájat, majd lassan, nagy zsákjaink terhe alatt leballagtunk a parkolóba, ahol hűségesen várt autónk, hogy hazarepítsen, távol ettől az elrejtett Paradicsomtól.

Szénássy Zoltán

2008.11.10